“

(Forrás)

Az 1980 januárjára beharangozott bicskei (Gellért-hegy-ceglédi) földrengés híre, amelyet állítólag egy japán tudós számított ki, nagy pánikot okozott országszerte – mutat rá Dobos Ilona néprajzkutató című művében. Dobos szerint a földrengés híre a szomszédos országokba is eljutott: nem egy lengyel turista állítólag emiatt mondta le szilveszteri pesti utazását, a szerzőnőt magát pedig kassai vendégségbe hívták határontúli ismerősei a veszély idejére.

A tömegkommunikációs eszközök egyszerűen képtelenek voltak megállítani a hírek terjedését, a lapok, a rádió és a tévé hivatalos cáfolatai csak olajat öntöttek a tűzre. A valószínűleg valamilyen félreértésen alapuló rémhír történetét Hann Endre dolgozta fel. Utánakapartunk 1981-es, belső használatra készült tanulmányának, és találtunk is egy példányt a Szabó Ervinben. Az című kiadványban Hann rámutat: noha sem a magyar, sem a külföldi sajtóban nem jelent meg olyan közlemény, amely komolyan foglalkozott volna a földrengés-előrejelzéssel, az emberek nagy többsége mégis a tömegkommunikációból értesült a várható katasztrófáról.

A kutató a sikertelen kommunikáció egyik okaként a befogadói oldalon lévő hatékonyságrontó tényezőket (iskolázatlanság, hiszékenység, felületes rádióhallgatás, újságolvasás) jelöli meg. Ezekre a tömegkommunikációnak fel kellett volna készülnie, de ez sem sikerült: a határozatlan, félreérthető közlemények, ironikus cikkek csak tovább fokozták a bizonytalanságot. Mindehhez hozzájárult még az emberek médiumokkal szembeni állandó gyanakvása („nem zörög a haraszt”), e három tényezőnek köszönhetően pedig a cáfolatkampány csak megerősítette a rémhírt.

Az alábbiakban Hann Endre tanulmányából közlünk érdekes interjúrészleteket, a fontosabb motívumok köré csoportosítva:

A japán tudós több embernél is felbukkant:

„
„Hát utána már hallottam azt is, hogy küldtek ki tudósítót Japánba, és hát megérdeklődték, hát hogy állítólag…”
„Akitől én hallottam, hogy lesz földrengés, az azt hiszem a 168 órában hallotta, vagy valahogy ott foglalkozott a rádió vele. Hogy valami tudós azt mondta, hogy a japán műszerek kimutatták, de hogy állítólag nem mutatták ki, de lehetséges, hogy lesz földrengés.”

Hann megemlíti a háttérrádiózás szerepét is a rémhír terjedésében, rámutatva, hogy a figyelmetlen rádiózás közben gyakran előfordul a félrehallás. Ha például a hallgató személyes érintettsége kapcsán csak a „Bicske” szó hallatán kapja fel a fejét, akkor a „Rémhír, hogy Bicskén földrengés lesz” mondatból csak annyit hall, hogy “Bicskén földrengés lesz”. Ha ekkor átszalad a szomszédjait figyelmeztetni, hogy hallgassák a rádiót, mert róluk beszélnek, akkor a cáfolat többi részéről is lemarad, és a szóbeszéd elindul:

És végül, a sajtó szerepe, hogyan kezelte a rémhírt, címek a lapokban:

? (Magyar Hírlap, 1979. szeptember 27.)
(Népszabadság, szeptember 30.)
? (Népszabadság, október 7.)
(Nők Lapja, október 20.)
(Élet és Irodalom, október 13.)
(Képes Újság, október 27.)

Előfordult, hogy a hír cáfolata előtt hosszú sorokon át idézték a híresztelést:

„Az olvasó csak a következő bekezdés végére jut el ahhoz a mondathoz, hogy”.

Hannék egyébként az interjúkban Árkus szeptember 30-ai glosszájára találták a legtöbb utalást, annak ellenére, hogy az egy ironikus cikk volt. Annak egyes állításait ugyanis az olvasók egy része tényként kezelte, és így is adta tovább. Árkus iróniája ugyanis főleg az értelmiségi humorérzékre épített, de mivel egy milliós tömeglapban jelent meg, sokan félreértették.

„“.

A rémhírek esetében nem fontos, hogy elhiszik-e azt az emberek, vagy sem. A lényeg, hogy az is beszél róla és továbbadja, aki kételkedik az igazságában – mutatnak rá tanulmányukban Sükösd Miklós és Dányi Endre szociológusok. Hiteles, áttekinthető és szabadon hozzáférhető információforrás hiányában a megalapozatlan értesülések egyébként is sokkal könnyebben terjednek el. Mivel a 70-es évek végén ilyenekről nem beszélhettünk, nem csoda, ha a folyamatos cáfolatok ellenére rövid időn belül szinte az egész ország erről beszélt.

A 2003-as paksi atomerőművet érintő, „óvodai rémhír” kapcsán a Népszavának nyilatkozó Veér András pszichiáter elmondta: a nem tudatos rémhírterjesztés során a mesélők saját szorongásukat vetítik ki a világra. Szerinte kialakulhat valakiben az a kóros elképzelés is, hogy ő mentheti meg a világot, és ezért kürtöli szét az általa igaznak vélt rémhíreket.