VÁCI MIHÁLY

(1924-1970)

Ha jó húsz esztendővel ezelőtt körkérdéssel fordultunk volna az olvasók legszélesebb rétegeihez, beleértve azokat is, akik verseket csak a kultúrházak irodalmi estjein vagy délutánjain hallanak, és megkérdeztük volna, kit ismernek és szeretnek legjobban a korabeli magyar költők közül - hát akkor a válaszolók túlnyomó többsége Váci Mihályt nevezte volna meg.

Aligha túlzás, ha úgy gondoljuk, hogy a hatvanas évek dereka és a nyolcvanas évek eleje között Váci Mihály volt a legnépszerűbb, dobogóról legtöbbet szavalt költő, akinek jó néhány költeményéről a legtöbben érezték úgy, hogy azok az ő érzelmeiket, vágyaikat fejezik ki. Kitűnő megjelenésű, vonzó tekintetű, asztal mellett kellemesen beszélgető férfi volt, akinek szelíd derűje mögött kemény felelősségtudatot lehetett mindig érezni, de ez a férfias komolyság szelíd mosoly, mindenkihez méltányos udvariasság felszíne mögé húzódott. Szerkesztői és kiadói szerették, mint munkatársat; írók, költők, ügyfelek szerették, mint szerkesztőt vagy közhivatalnokot (mert néha az is volt). És élt mindössze negyvenöt évet; gyermekkorától fogva súlyos, halálos veszélyű betegségek kínozták szervezetét.

,,Proletár értelmiségi"-nek indult: falusi, sőt tanyasi tanító volt a Nyírségben. És voltaképpen ,,proletár értelmiségi" maradt világéletében: sose szakadt el a legnehezebben élők gondjaitól, és ezeket a gondokat mindig a tanult ember értelmével élte át. Tizenkilenc éves korától huszonnégy-huszonöt éves koráig szinte szakadatlanul beteg volt, nem is egyféle kórság pusztította. Végül is olyan megrongált vesével lábalt ki az ifjúkori veszedelmekből, hogy mindhalálig tartó magas vérnyomás tartogatta számára a minden pillanatban bekövetkezhető halált. Jól tudta ezt, és többnyire mosolygással emelkedett a veszélytudat fölé. Egy ízben egy nála idősebb írónak, aki megjárta a világháború tűzvonalait, kávéházi asztal mellett azt mondta: ,,Te sem voltál kisebb életveszélyben, te is ismered a minden pillanatban bekövetkezhető halál lehetőségét, és te is derűsen tudsz nézni a világba. Ahhoz pedig igazán semmi köze másnak, hogy a magánbajokat odabent hogyan reagálja le az ember; kifelé az a fontos, hogy a többiek hogyan élnek. A többiek gondja az érdekes. És ha egyszer azután az ember egyik pillanatról a másikra meghal, igazán mindegy, hogy huszonhat évig élt-e, mint Petőfi, vagy százegy évig, mint Dzsambul. Az a fontos, hogy ameddig él, mit csinál, mit ír, és kinek ír." Ez a söröspohárral a kézben elmondott, méghozzá mosolyogva mondott vallomás a Hungária kávéház asztala mellett önkéntelenül összefoglalt, de következetesen vállalt ars poeticája és ,,etica poeticája" volt.

Ízig-vérig szociális költő volt, a közösség szószólója, lírai publicista, aki közben a szelíd és érzelmesen átélt magánéletnek, szerelemnek, hétköznapi perceknek finom poétája is tudott lenni. De hangja kritikussá, haragossá, ha kellett harsogva vádlóvá vált, ha szembenézett a közösséget fenyegető bűnnel, hanyagsággal, közömbösséggel. De nem volt olyan árnyalt benső érzelem vagy dühöngést kiváltó felháborodás, hogy amit versben leírt, az ne legyen a legszélesebb rétegek számára is közérthető és a legkényesebb nyelvtan- vagy verstanszakértő számára szabatos.

A szó stilisztikai értelmében nem volt ,,modern" költő. Nyelvezetének mindvégig őrzött népi gyökérzetéhez gazdagítva járult a városi ember népnyelve, de mindig választékos ízléssel. Tartózkodott a közönségességtől, és a költő népnevelő feladatai közt tartotta számon a jó ízlésre nevelést is. Politikai kérdésekben talán a legszókimondóbb volt kortársai között, de nyelvezetében példaszerűen szemérmes. Verstanilag pedig kifejezetten konzervatív volt: magyaros ütemei magyaros ütemek, jambusai igazi jambusok, rímei valódi rímek. Meggyőződéssel hangoztatta, hogy a klasszikusainktól örökölt formakincs a legalkalmasabb arra, hogy a költői mondanivaló közérthető legyen, és megragadjon az olvasó és a hallgató tudatában. És éppen ez, a közérthetőség volt a számára a legfontosabb.

Azt fogalmazta meg, amit köztudatba vinni kötelességnek tartott, és mindig úgy, hogy olvasva is, hallva is világos legyen, mit közöl, és miért akarja közölni közlendőjét a költő. Stilisztikai demokratizmusa közelebb állt a Petőfi-Arany-Tompa-nemzedék hagyományához, mint későbbi klasszikusainkhoz. Jól ismerte és mélységesen tisztelte Adyt, mégjobban ismerte és szíve szerint szerette József Attilát és Radnóti Miklóst, ismerte, becsülte, de igazán nem szólt szívéhez a Babits-nemzedék formaművészete.

Politikailag Ady és József Attila a példaképei közé tartozott, de formai hagyományai régebbre nyúltak vissza. Modern szocialista eszmevilága stilisztikailag-prozódiailag közvetlenül csatlakozott a XIX. század költészetéhez. Egyszer mondtam is neki, hogy Ábrányi Emil francia forradalomért lelkesülő századfordulói pátosza vagy Endrődi Sándor kuruc indulatokat idéző múlt század végi formabiztos költészete az igazi közbülső láncszem Petőfiék demokratizmusa és az ő demokratizmusa között. A közben eltelt évtizedek európai és hazai izmusai, vagyis az Adytól József Attiláig és Radnótiig terjedő korszak stilisztikai háttérelemei - amelyeket jól nyomon lehet követni Váci kortársainak formagenealógiáján - egyszerűen kimaradtak az ő költészetéből. Kemény realizmusát még csak nem is kísértették meg a szürrealista elemek. Ugyanakkor nem volt klasszicizáló, idegen volt tőle az öröklött formákkal eljátszó parnasszizmus is. A világos forma, a megértést segítő ritmus, a fülelőre váró rím a publicisztika jó hatású eszköze volt az ő számára.

Így aztán formai fejlődésről alig-alig beszélhetünk költői történetében. Már kiéretten jelentkezett 1955-ben (harmincéves volt akkor). Fegyelmezett önkritikával csak akkor lépett költőként a világ elé, amikor kezében volt már a kifejezés számára minden szükséges eszköze. Addigra volt már tanító, kollégiumi vezető, minisztériumi tisztviselő, lektor a Tankönyvkiadónál. Otthon volt már az irodalomban, és tisztában volt költői feladatával, amikor első verse, majd hamarosan első lírai kötete megjelent. És nemsokára, szinte példázva, hogy mennyire a XIX. század hagyományainak modern, pártos, szocialista, de mégis tudatosan hagyományőrző folytatója, 1957-ben epikus költeménnyel, a Nincsen számodra hely című, kötetnyi terjedelmű verses regénnyel jelentkezik. Már a cím is Vörösmartyra utal, habár éppen Vörömarty gomolygó látomásossága egyáltalán nem tartozik az ő személyes hagyományai közé. Egészen más vonal a költészetünkben a Vörösmarty-Ady-Juhász Ferenc nevével jelölhető látomásosság, mint az a demokratikus közérthetőség, amely a Petőfi-Vajda-Ábrányi-Szép Ernő vonalon készíti elő Váci Mihály együttérzését a nagy tömegek, a szegények, az igazságra szomjazók igényeivel.

Testileg kezdettől fogva beteg volt, de lelki élete maga a költői magasságokba emelt egészség, benső összhang. Egy harmonikus lélek háborodott fel a külső valóság diszharmóniáin, megbélyegezve az embertelent, ünnepelve az emberségest. Szüntelen halálközelben tudva magát egy boldog házasság és a jelentkezésétől kezdve töretlen elismertetés és népszerűség hátterével, egy  államférfi felelősségével (hiszen országgyűlési képviselő is volt) az egész nép számára tudott úgy publicista költő lenni, hogy valóban milliók azonosulhattak emelkedett lélekkel - és minden frázis vagy bombaszt nélkül -, pontosan kimondott igazságaival.

Képes volt arra, hogy az erkölcsi, sőt jogi igényeket a szépség élményével tudatosítsa a nagy tömegekben. S meg is adatott neki, hogy valóban a nagy tömegek népszerű költője legyen. Nem élt kétszer annyi időt sem, mint Petőfi, nem feleannyit sem, mint Dzsambul. Nyilván könnyelműség volt tőle, hogy elfogadta a meghívást Vietnamba: a trópusi hőség nem volt veszélytelen az ő reménytelen vérnyomásának. De a mindent látni, mindent ismerni és érteni akaró vágy mindig is erősebb volt benne, mint az óvatosság. Ott is érte a minden percben várható váratlan halál, Hanoiban, a forró égöv alatt. És neki volt igaza: mindegy, hány év is adatik; az a fontos, hogy addig mit csinál az ember. Váci Mihály pedig megalkotta azt az életművet, amely korának legnépszerűbb magyar költőjévé emelte.

1958-ban hat versét beválogatják a Tűz-tánc c. antológiába. Az 1961-ben megjelent Mindenütt otthon c. kötete országos érdeklődést kelt, s már nemcsak a kritikusok, hanem az olvasóközönség is felfigyel költészetére. A hatvanas évek első negyedétől számítható művészetének szokatlanul nagy népszerűsége: számos rendezvény szinte nélkülözhetetlen költeménye egy-egy Váci-vers. Az irodalmi közéletben is aktívan részt vész: az Élet és irodalom munkatársa, majd halálág az Új Írás folyóirat szerkesztője. 1963-tól haláláig országgyűlési képviselő. Sokat utazik külföldre, ezek az utazások hatással vannak gondolkodására és költészetére egyaránt. Kulturális delegáció tagjaként Vietnamban érte a halál. A rendszerváltás idején a bírálók hangja erősödött fel vagy elhallgatták. Személyét és munkásságát átértékeli halála után 34 évvel kiadott 1956-os naplója, költészetének új távlatait egyes verseinek biblikus értelmezése adja.

Váci Mihály sírja Budapesten. Farkasréti

temető

Díjai 

• József Attila-díj (1956, 1962)
• Kossuth-díj (1965)